Varga Zoltán Sándor
Szakmai életút
„Akihez csak hozzáérsz, vagy lerántod magaddal, vagy felemeled.”
(Müller Péter)
A BKSZC Schulek Frigyes Két Tanítási Nyelvű Építőipari Technikum testnevelés szakos oktatója vagyok.
Kora gyermekkorom óta életem szerves részét képezte a sport. Több mozgásformát ki is próbáltam, mire megtaláltam, illetve középiskolai testnevelő tanárommal megtaláltuk azt a sportágat, mely véleményünk szerint számomra a legideálisabb volt. Ez pedig nem volt más, mint az atlétika. Bár középiskolásként építésznek készültem, már a második évben eldöntöttem, hogy én bizony testnevelő tanár leszek. Ebben a döntésben elévülhetetlen érdemei voltak akkori középiskolai tanáromnak, Varga Andrásnak, aki egyben az edzőm, mentorom, később kollégám és igazgatóm is lett. Ő az, aki 14 éves korom óta igen nagy befolyással van életemre, pedagógusi és emberi szempontból egyaránt. Tőle minden támogatást, segítséget, bíztatást, motiválást, ösztönzést és kritikát megkaptam ahhoz, hogy hivatásomat minél magasabb szinten tudjam végezni.
Kezdő tanárként visszatérhettem korábbi kedves iskolámba a Vági István Építőipari Szakközépiskolába, jelenlegi intézményem jogelődjébe. Ismerős közeg, s immár ismerős kollégák fogadtak és tették zökkenőmentessé pedagógusi beilleszkedésemet.
Ebben az időben iskolánkban már nagy hagyományai voltak a sportnak. Én is azonnal bekapcsolódtam ebbe a munkába és mentoromtól átvettem az atlétikai szakosztály működtetését. Ez nagy feladat volt számomra, hiszen egy nagyon szép eredményeket maga mögött tudható csapattal dolgozhattam együtt. Feladatom az volt, hogy ez az eredményesség folytatódjon és tovább fejlődjön. Eleinte különösen az ugrószámokra összpontosítottam és jöttek is a sikerek szépen egymás után. Fedettpályás csapatbajnoki címek, EK rendszerű csapatverseny győzelmek, diákolimpiai dobogók. Feltűnt néhány nagyon tehetséges tanuló, akiknek már kevés volt a szakosztályi munka, így velük külön is elkezdtem rendszeresen foglalkozni. Leigazoltam őket egy nagy sportegyesületbe, de továbbra is velem készültek (heti hat alkalommal edzettünk). Ez a munka azonban már egy sokkal pontosabb tervezést igénylő tevékenység volt, és itt döbbentem rá először, hogy kevés a rutinból tartott edzésvezetés, tudatosan tovább kell képeznem magamat ahhoz, hogy eredményesebbek, sikeresebbek legyenek tanítványaim és persze nekem sem mindegy, hogy milyen pozitív hatások érnek.
Az önképzés azon formáját választottam, hogy elkezdtem bújni a szakirodalmat (akkoriban még nem nagyon volt internet), visszamentem az egyetemi edzőmhöz, részt vettem valamennyi bemutató órán, amit csak meghirdettek. És jöttek a további eredmények. Fedettpályás, szabadtéri bajnoki címek, dobogós helyezések és csúcsként korosztályos válogatott meghívás a legkiemelkedőbb versenyzőm részére.
Ezek a sikerek arra ösztönöztek, hogy az ugrószámok mellett az atlétika többi ágára is több energiát fordítsak, így elkezdtem a futó és a dobó számokra is koncentrálni.
Kihasználva az iskola fekvéséből adódó lehetőségeket (hatalmas földtámfal), fejlesztésbe kezdtünk és kialakítottunk egy dobóhelyet, ahol a gerelyhajítást és a diszkoszvetést is ragyogóan gyakorolhattuk. Az eredmények itt is jöttek szépen. A tanulók körében gyorsan népszerűvé váltak a dobószámok és elkezdtük nyerni a különböző csapatversenyeket. Az itt feltűnt nagyon tehetséges diákokat tovább küldtem egyesületekbe, biztosítva további töretlen fejlődésüket. A későbbiekben ők is szép sikereket értek el.
Az elért eredményekre felfigyeltek a kollégák is és felkérést kaptam egy bemutató foglalkozásra, melyet az „Így tanítom a flopot” címmel hirdettünk meg. Nagyon sok kolléga érkezett, én pedig örültem, hogy fiatalon bemutathattam valamit tudásomból és ezen felül még a személyes innovációs, tudásmegosztó tevékenységem is fejlődött. Olyan új gyakorlatokat mutattam be, melyeket nem sokan alkalmaztak. Büszke voltam rá, hogy testnevelő kollégáim a bemutató órán keresztül iskolámat is jobban megismerték.
Azóta is rendszeresen tartok ilyen jellegű bemutató órákat, az egyetem hallgatóinak, kiegészítő szakos pedagógusoknak, sőt külföldi delegációknak is. 2012-ben Budapestre érkezett egy közel 20 fős szingapúri pedagógus delegáció, tanulmányozandó a magyar testnevelés oktatását. Nagy megtiszteltetésként fogadtam, hogy engem kértek fel néhány bemutató óra tartására. A foglalkozások sikerét jelzi, hogy a következő évben, amikor újra hazánkba látogattak, szintén minket szerettek volna látni. Ekkor azonban már bevontam jeles kollégáimat, sőt egy, az akkor éppen szakmai gyakorlaton nálam készülő tanárjelöltet is. Én egy küzdősport jellegű órát tartottam zsámolyos bemelegítéssel. Ezt a bemelegítést külön ők kérték, mert náluk nem megszokott dolog a zsámolyok használata. Kollégáim kosárlabda, röplabda, a hallgató pedig torna jellegű foglalkozást tartott. Az órák ismét nagy sikert arattak. A tanórák mellett kíváncsiak voltak a délutáni szakköri foglalkozásokra is, így aztán ellátogattak a röplabda és az önvédelmi szakkör foglalkozásaira is. A nap végén kötetlen beszélgetés keretében sok kérdésre kellett válaszolnunk. Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk mind tőlük, mind az egyetem képviselőitől. Ami szintén lényeges volt, hogy kollégáim is belekóstolhattak a tudásmegosztás ezen formájába.
Kezdetektől fogva nagy érdeklődéssel figyeltem, ahogy mentorom a jövő testnevelőivel foglalkozik. A bemutató óráim sikerén felbuzdulva elhatároztam, hogy én is megpróbálkozom ezzel a feladattal. Ám ez nem mehetett egyik pillanatról a másikra. Nem lehetett csak úgy valakiből vezető tanár (akkoriban így hívták a mentorokat). Meg kellett várni, hogy az egyetem méltónak találjon egy pedagógust arra, hogy foglalkozhasson a hallgatókkal.
Ennek az ideje 2000-ben jött el. Az egyetem képviselői meglátogattak az iskolában, ahol megnézték néhány órámat, majd úgy döntöttek, hogy alkalmas vagyok a feladat ellátására. Csupa neves, tapasztalt kolléga közé kerültem, akik sokat segítettek a beilleszkedésben. Az egyetem rendszeresen szervezett továbbképzéseket, melyeken képet kaphattam arról, hogy milyen munkát várnak el tőlem. Azzal, hogy bekerültem ebbe a körbe, folyamatosan fejlődtem szakmailag, módszertanilag, pedagógiailag, pszichológiailag. Nagyon élveztem az új feladatokat, már csak azért is, mert a folyamatosan változó hallgatókkal együtt nekem is fejlődnöm kellett. Nem szégyellem bevallani azt sem, hogy több új dolgot tanultam a tanárjelöltektől is. Véleményem szerint bárkitől lehet tanulni, hiszen sok különböző sportágból jönnek, és minden sportágnak vannak speciális anyagai, melyeket összegyűjtve az én módszertani kulturáltságom is sokat változott. A hallgatók által hozott új, számomra addig ismeretlen gyakorlatokat, játékokat megosztom kollégáimmal, segítve ezzel az ő fejlődésüket is.
A Felsőoktatási Törvények változásával szükségessé vált ismereteim további bővítése, ezért 2013-ban beiratkoztam a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi kara által meghirdetett mentortanári képzésre, majd 2014-ben pedagógus szakvizsgát tettem. Szakdolgozatomban a mentortanár helyét és szerepét vizsgáltam a közoktatásban. A felkészülés során rengeteg szakirányú írást, cikket olvastam el, hogy kellőképpen megalapozott, tudományos munkát tudjak végezni. A képzés alatt sok pedagógiai, módszertani, konfliktuskezelési technikát ismerhettem meg, felfrissíthettem és továbbfejleszthettem meglévő tudásomat, s mindezt kiváló tanárok tolmácsolásában
Nagy hatással volt szakmai fejlődésemre, hogy 1999-ben elkezdtem karatézni. Egy akkori tanítványom volt rám olyan hatással, hogy 36 éves fejjel belevágjak ebbe a küzdősportba. Ez a sportág alapjaiban változtatta meg szemléletemet. Annyi újat és szépet adott, hogy be kellett csempésznem a saját tanmenetembe is, hiszen mindenképpen szerettem volna átadni azokat az ismereteket, melyeket ott szereztem. Olyan, a mindennapi életben nagyon hasznos tulajdonságokat, életszemléleteket lehet fejleszteni általa, mint a fegyelem, figyelem, kitartás, összpontosítás, koncentráció, önuralom, magabiztosság, kudarctűrés és még sorolhatnám. Folyamatosan fejlesztem ez irányú ismereteimet is. Különböző stílusok szemináriumaira, kurzusaira járok és az ott látottakat, tanultakat beépítem saját repertoáromba. A diákok nagyon hálásak ezekért a tanításokért, hiszen nagyon sokan itt kóstolnak bele először a küzdősportok világába. Ezek a tények ösztönöztek arra, hogy megszervezzek és beindítsak egy önvédelmi, küzdősport szakkört, melyen lányok, fiúk vegyesen részt vehetnek. Megtanulhatják megvédeni magukat, ha szükséges, de a legfontosabb, hogy el tudják kerülni a veszélyes helyzeteket, hiszen az önvédelem azzal kezdődik, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe, hogy meg kelljen védeni magunkat. Ha okosan, nem a verekedést helyezve előtérbe, hanem a küzdősport nevelő jellemformáló erejét használjuk ki, akkor nagyon szép eredményeket érhetünk el. Az itt elsajátított tudás (fegyelem, figyelem, koncentráció, stb.), kihatással van a tanulásukra. Jobban tudnak összpontosítani, tovább képesek figyelni az órákon, kitartóbbak, kombinatívabbak lesznek.
Több mint húsz éve foglalkozom tanárjelöltekkel az iskolai tanítási gyakorlatokon. Ez alatt az idő alatt nagyon sok hallgatóval volt szerencsém megismerkedni. Úgy gondolom, hogy mindegyikük szakmai felkészültségét sikerült bővítenem a nálam töltött idő alatt, mégpedig úgy, hogy közben én is folyamatosan tanultam, fejlődtem, képeztem magamat. Egy pedagógus soha nem mondhatja el magáról, hogy elérte tudása maximumát. Mindig van lehetőség az előrelépésre, fejlődésre. Készen állok és elkötelezett vagyok a további fejlődésre, ismereteim bővítésére.
Varga Zoltán Sándor
testnevelés szakos oktató